A családállítás nem arról szól, hogy sikerül-e jobban lenned. És pláne nem arról, hogy én majd segítek neked.
Elmész állítani, mert vacakul vagy.
Én pedig szándékmentesen melletted vagyok, anélkül, hogy bármit is akarnék tőled. A segítőszándék részemről a tisztelet áthágását jelentené. Ha segíteni próbálok neked, hogy jobban legyél, azt is kinyilvánítom, hogy nem vagy elég kompetens az életedhez. Hogy én jobban látom… Ezzel megpróbálok föléd kerülni.
Az állítások ezt a határsértést nem bírják el.
Amikor beavatkozik az állítás „vezetője”, azzal ezt közvetíti: „én vagyok a nagyobb, majd én jobban tudom”.
Ez nincs így.
Hogy is segíthetnék én vagy bárki más egy hatalmas, időn túlmutató rendszernek?
Vagy akár neked, a saját életedben jobban lenni?
Az állítások alatt „személytelen” szeretettel és feltétlen bizalommal fordulok a megmutatkozó rendszer felé.
Elvárások és jobbító szándék nélkül figyelek a térre.
Az felé érzem a legmélyebb elfogadást, akit kirekesztettek, elutasítanak, aki felé átlépték a tisztelet határát. Ez nem látványos, mert belül történik. Így tud a leginkább zavartalanul megjelenni és megnyilvánulni, ami van.
A valóság kezdi el rendezni magát az állítás terében – nem én.
A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy amikor a rendszer rendezi magát, az a benne élőkre is visszahat. Ehhez én „megoldás” helyett csupán lehetőséget tudok adni, a megfelelő jelenléttel, figyelemmel és a tiszta keretekkel, amit megtartok. Az állításokat tehát nem vezetjük, hanem megtartjuk. És közben ott belül együtt mozdulunk vele.