Úgy látom, hogy nem megúszható az, hogy veszteségek és fájdalmas tapasztalatok érjenek az életünk során. A nagy sérülések azonban nagy ajándékokat is tartogatnak számunkra, ha sikerül más nézőpontból szemlélni a történteket.
A valódi gyógyulás, amikor felismerjük, hogy nincs mit meggyógyítani.
Nagyon fiatal, alig 20 éves lány voltam, amikor váratlanul meghalt az édesapám.
Egész pontosan, nem ért annyira váratlanul, mert megálmodtam a halálát 3 hónappal a történtek előtt. Akkoriban nem tudtam mit kezdeni a történtekkel és rettenetesen fájt a veszteség. Az álom miatt tele voltam önváddal: ha előre láttam, miért nem tudtam segíteni?
Lelkileg összetörve vezettem hazafelé édesapám temetésének az éjjelén.
Főútvonalon mentem, a lámpák sárgán villogtak, alig volt forgalom. Messzebb láttam egy autót, ahogyan ráfordul az egyenes szakaszára, pontosan felém tartott. Egy villanás alatt belém hasított, hogy bár elsőbbségem lenne, a kocsi nem fog megállni.
Abban a pillanatban a fájdalommal és önváddal teli kis énem eltűnt, helyére a teljes béke és higgadtság került. Gömbszerűen érzékeltem a külvilágot. Felismertem, hogy frontálisan ütközünk, ha nem mozdulok. Padka balra, amire majd ügyelni kell, ha csúszni kezdünk, mert visszadobhatja az autót. Lámpaoszlop tíz óránál, arra nem kéne feltekeredni. És az autó. A másik. Tudtam, hogy a sofőrje elaludt.
Egyetlen időtlen pillanatban, egyszerre érzékeltem minden mozzanatot.
Teljes nyugalommal tekertem a kormányt balra. Csattantunk. Fékezés nélkül, a kocsim jobb oldalán csapódott be a másik. Az idő annyira lelassult, hogy szinte egyenként érzékeltem a berobbanó szélvédő üvegdarabjait. A kocsi csavarodott és fordult az ütközéstől, elnyújtva hallottam a fém hangját morajlani. Korrigáltam a csúszást a kocsi maradékával. Egy félfordulatban együtt mozdult a két autó. Még mindig korrigáltam… mert hát a lámpaoszlop…
Mindez hosszú perceknek tűnt számomra, és olyan mély békében zajlott, amilyet sosem éreztem azelőtt. Emberi idő szerint pár másodperc telhetett csak el, amíg az ütközés után megálltunk. Csend lett. Teljes, néma csend.
A zavarodott 20 éves gyászoló lány csak abban a pillanatban érkezett vissza a testébe, és azonnal sokkot kapott. Arra emlékszem, hogy csak sikítottam és sikítottam, nem bírtam abbahagyni, csak akkor, amikor szólongatni kezdtek. Amire senki nem számított, hogy a zsebkendőként összegyűrődött autóból sértetlenül szálltam ki. Jó darabig remegtem még a padkán ücsörögve.
Az a szörnyű nap életem egyik legszebb, legmeghatározóbb tapasztalásává vált.
Amit akkor még nem értettem, mégis belül tudtam, hogy nem csak az a fiatal kicsi-én, hanem valami sokkal erőteljesebb, hatalmas valami vagy valaki is vagyok – akiben vagy amiben béke van, tisztánlátás és cselekvőképesség.
26 éves voltam, amikor először fordultak hozzám tanácsért és kérték a segítségemet. A bő két évtized alatt nem csak én változtam sokat, hanem a világ is, amiben élünk.
Jó darabig magam is gyorsítottam, pörögtem, teljesítettem, kihívásokat kerestem, találtam, megfeleltem, nem feleltem meg, győztem és veszítettem. Akkor még magam sem láttam, hogy mennyire sokat. Végül elvesztettem az önbecsülésemet, az értékeimbe vetett hitet, az életbe, az emberi kapcsolatokba vetett bizalmat. Elvesztettem Önmagamat.
Innen indultak az útkeresés évei, a várakozás évei, majd a keresés feladása. Lassítani kezdtem, amíg megjelent bennem a csend. A csendet követte az életöröm, az életörömet pedig az egyre nagyobb nyitottság és az, ami most van: egy tökéletlenül is boldog élet, amitől időnként talán elfordulok, – de amihez mindig van hová visszatérni.
Ebben a tökéletlen életben nem szükséges betölteni minden hiányt. Nem szükséges tudatos teremtéssel, imával, könyörgéssel, szertartással, rituáléval, jó magaviselettel, segítő szolgálattal kiforszírozni vagy kiérdemelni bármit az élettől, a Jóistentől vagy valami nálunk nagyobbtól.
Mert ott van bennünk és körülöttünk minden.
Nem kell, hogy segítsek bárkinek. Nem kell, hogy szolgáljak bármit. Nem kell, hogy bárkivé váljak, mert már az vagyok. Ahogy Te is az vagy.
Ez minden, amit továbbadhatok. 🙂