Nem éltem burokban az életem és ma már a lehető legjobb dolognak tartom azokat a veszteségeket, kudarcokat, zsákutcákat, fájdalmakat, amelyeken keresztül eljutottam ahhoz, aki most vagyok. Három emberi értéket tartok a legfontosabbnak: a megélt tapasztalatokat, a bátorságot és az empátia képességét, valamint az ezeket körülölelő állandó változást. Ezekkel kapcsolatban szeretnék megosztani veled egy meghatározó személyes élményt.
Nem megúszható, hogy veszteségek és fájdalmas tapasztalatok érjenek az életünk során. A nagy sérülések azonban nagy ajándékokat is tartogatnak számunkra, ha sikerül más nézőpontból szemlélni a történteket.
A valódi gyógyulás, amikor felismered, hogy nincs mit meggyógyítani.
Nagyon fiatal, alig 20 éves lány voltam, amikor váratlanul meghalt az édesapám. Pontosabban nem volt annyira váratlan, mert megálmodtam 3 hónappal a halála előtt. Nem tudtam mit kezdeni a történtekkel, rettenetesen fájt a veszteség. Az álom miatt pedig tele voltam önváddal, ha előre láttam, miért nem tudtam segíteni. Lelkileg összetörve vezettem hazafelé édesapám temetésének az éjjelén. Főútvonalon mentem, a lámpák sárgán villogtak, alig volt forgalom. Messzebb láttam egy autót, ahogyan ráfordul az egyenes szakaszara, pontosan felém tartott. Egy villanás alatt belém hasított, hogy bár elsőbbségem lenne, a kocsi nem fog megállni. Abban a pillanatban a fájdalommal és önváddal teli kis énem eltűnt, helyére a teljes béke és higgadtság került. Gömbszerűen érzékeltem a külvilágot. Felismertem, hogy frontálisan ütközünk, ha nem mozdulok. Padka balra, amire majd ügyelni kell, ha csúszni kezdünk, mert visszadobhatja az autót. Lámpaoszlop tíz óránál, arra nem kéne feltekeredni. És az autó. A másik. Tudtam, hogy a sofőrje elaludt. Mindezeket egyetlen időtlen pillanatban érzékeltem egyszerre, és teljes nyugalommal tekertem a kormányt balra. Csattantunk. Fékezés nélkül, a kocsim jobb oldalán csapódott be a másik. Az idő annyira lelassult, hogy szinte egyenként érzékeltem a berobbanó szélvédő üvegdarabjait. A kocsi csavarodott és fordult az ütközéstől, elnyújtva hallottam a fém hangját morajlani. Korrigáltam a csúszást a kocsi maradékával. Egy félfordulatban együtt mozdult a két autó. Még mindig korrigáltam… mert hát a lámpaoszlop… Mindez hosszú perceknek tűnt számomra és olyan mély békében zajlott, amilyet sosem éreztem azelőtt. Emberi idő szerint pár másodperc telhetett csak el, amíg az ütközés után megálltunk. Csend lett. Teljes, néma csend. A zavarodott 20 éves gyászoló lány csak abban a pillanatban érkezett vissza a testébe, és azonnal sokkot is kapott. Arra emlékszem, hogy csak sikítottam és sikítottam, nem bírtam abbahagyni, csak akkor, amikor szólongatni kezdtek. Amire senki nem számított, hogy a zsebkendőként összegyűrődött autóból sértetlenül szálltam ki. Jó darabig remegtem még a padkán ücsörögve.
Az a szörnyű nap életem egyik legszebb, legmeghatározóbb tapasztalásává vált, amit akkor még nem érettem, mégis belül tudtam, hogy nem csak az a fiatal kicsi-én, hanem valami sokkal erőteljesebb, hatalmas valami, vagy valaki is vagyok – akiben, vagy amiben béke van, tisztánlátás és cselekvőképesség.
26 éves voltam, amikor először fordultak hozzám tanácsért és kérték a segítségemet. 22 év alatt nem csak én változtam sokat, hanem a világ is, amiben élünk:
Egyre nagyobb lett körülöttünk – és bennünk is – a zaj, az információdömping, egyre több a felénk irányuló elvárás. Több a feladat és a szerep, aminek meg kell felelni. Legalábbis ezt sugallja a legtöbb impulzus, ami felénk áramlik. Mindez pedig folyamatos gyorsításra késztet. Háztartásainkban már szinte minden gépesített, még sincs elég időnk soha semmire.
Jó darabig magam is gyorsítottam, pörögtem, teljesítettem, kihívásokat kerestem, találtam, megfeleltem, nem feleletem meg, győztem és veszítettem. Akkor még magam sem láttam, hogy mennyire sokat. Végül elvesztettem az önbecsülésemet, az értékeimbe vetett hitet, az életbe, az emberi kapcsolatokba vetett bizalmat. Elvesztettem Önmagamat. Innen indultak az az útkeresés évei, a várakozás évei, majd a keresés feladása. Lassítani kezdtem, amíg megjelent bennem a csend. A csendet követte az életöröm, az életörömet pedig az egyre nagyobb nyitottság és az, ami most van: Egy tökéletlenül is boldog élet.
Ebben a tökéletlen életben nem szükséges betölteni minden hiányt ahhoz, hogy a boldogság állapotát éljem. Nem szükséges tudatos teremtéssel, imával, könyörgéssel, szertartással, rituáléval, jó magaviselettel, segítő szolgálattal kiforszírozni vagy kiérdemelni bármit az élettől, a jóistentől, vagy valami nálunk nagyobbtól.
Ott van minden a boldogsághoz, mert én magam vagyok az.
Nem kell, hogy segítsek bárkinek. Nem kell, hogy szolgáljak bármit. Nem kell, hogy bárkivé váljak, mert már Az vagyok. Ahogy Te is Az vagy. Ez minden, amit továbbadhatok. 🙂
Tudom, hogy az erőteljes és szeretetteli minőség ott lakik mindannyiunkban és körülvesz bennünket. Mégis csak kevesen vannak azok, akik számára stabilan elérhető. Miért? Mert az út ami a felfedezéséhez vezet ellentétes a nyüzsgő, túlzsúfolt, mindig többet akaró és állandóan pörgő világunkkal.
Ha szeretnéd boldogabbnak és teljesebbnek megélni önmagad annál, ahogy most vagy, érdemes megragadnod azokat a lehetőségeket, amelyek szabad utat nyitnak a fejlődésre. Én a hang, a csend, a csikung (mozgás-légzés-meditáció) és a tudattalanod megismerése által tudlak kísérni.
Ha úgy érzed, vedd fel bátran velem a kapcsolatot!
