Amikor találkozunk, világok kerülnek kapcsolatba egymással. A megosztásra irányuló vágy másik oldala a befogadás. Hogyha megkínálsz, elfogadom a keksz másik felét, ha pedig mesélsz valamit, figyelmesen meghallgatlak. Legalábbis törekszem minderre… mert az ösztönös vágy a befogadásra akkor is erre késztet, ha éppen nem vagyok túl jó passzban.
Érezni és megérteni próbállak, nem megítélni.
Amikor egy új világba cseppenek, előbb szétnézek, rácsodálkozom arra, ami körbevesz. Engedem, hogy hasson rám – ezzel elindul a befogadás. Átengedem magamon, amit befogadtam, majd kiáradok, és ezzel magam is hatni kezdek kifelé.
Olyan ez, mint a légzés, és pont annyira természetes létszükséglet is, hogy befogadjunk, majd kiáradjunk. Lélegzünk, lélekzünk. Nem hinném, hogy véletlen lenne a két szó hasonlósága.
Ösztönös képességünk (nagyon kevés kivételtől eltekintve), hogy amikor találkozunk, képesek vagyunk nem csak szavak szintjén kapcsolódni. Együtt lélegezve és mozdulva, szívvel-lélekkel odafordulva figyelni. És ez ismeretlenek között is megesik, nem szükséges hozzá a mély barátság. Talán te is láttál már focilelátót, ahol egyszerre akad el a lélegzet, majd egyszerre pattanak fel, közösen kiáltva, hogy „Góóóól!”
Amikor nemcsak megérteni, hanem megérezni is próbállak, elkezdem érzékelni a mosoly mögött meghúzódó szomorúságod, a haragod mögött a reményvesztettséget, a totális zavarodottság mögött valamely mélyen emberi szükséglet hiányát.
Egyszerűen csak ott vagyok, és nem riadok meg egyikünk lelkének sötét éjszakájától sem. Mert amikor a világaink valóban találkoznak, az öröm és a fájdalom is tükröződhet bennünk. És amikor így együtt tudunk lenni, nincs annál nagyobb ajándéka az életnek.
A valódi találkozásokból fakad az inspiráció.
Amikor kimondok valamit, arról neked beugrik valami, majd pattognak a felismerések, és szabadon szökellünk érzések és gondolatok között. Inspirálunk és inspirálódunk, lubickolunk egymás világában. És ilyenkor tudunk a legjobban nevetni.
Mi történik, ha bezáródunk?
Amikor elkezdünk bezáródni egymás felé és elutasítjuk a megnyílást és a befogadást, elemi késztetéseinkkel kerülünk szembe. A félelem árkot ás közénk, és ebben az árokban az eredendő szeretet bennünk valahogy elszivárog, ahelyett, hogy szabadon áramlana közöttünk.
Nem az eltérő vélemények, nézőpontok, igazságok teremtik az árkokat, majd mélyítik azokat szakadékká, hanem a félelem. Félni meg gyakorlatilag bármitől lehet. Az egyik legerősebb félelem a kirekesztődés. Ez régebben egyet jelentett a halálos ítélettel.
Az odatartozáshoz azonban el kell fogadni a közösség értékrendjét, igazságait.
Minden közösségben vannak bizonyos játékszabályok, amelyek – mint egy jó helyre rakott korlát – egyszerre adnak védelmet és tartanak vissza bizonyos dolgoktól. Vagy éppen rávesznek arra, hogy bizonyos dolgokat megtegyünk vagy hallgatólagosan elfogadjunk. Szabadságunkat és lojalitásunkat kérik a biztonságért és védelemért cserébe.
Emiatt fontos, hogy élő kapcsolatunk legyen nem csak egymással, de saját belső világunkkal is.
Mert belső világunk olyan, mint egy vitorlás tőkesúlya, ami visszahozhat az egyensúlyba, ha az erős hatások és a félelmek miatt kibillennénk. A körülmények mindig adottak, nekünk viszont minden pillanatban ott a lehetőség, hogy válasszunk. Egyrészt választhatunk nézőpontot, hogy azt keressük-e egymásban, ami közös, vagy azt, ami elválaszt. És dönthetünk arról is, mit vagyunk hajlandóak beáldozni magunkból.
Reagálhatunk zsigerből, félelemből. Ítélhetünk már előre és elzárkózhatunk.
Vagy esélyt adhatunk egymásnak, vállalva a megnyílás és befogadás kockázatát.
És akkor a közös élmények mentén eleven és befogadó közösségek alakulnak, ahol kis szerencsével mindannyian önmagunk lehetünk. E közösségben nem a félelem, hanem a szeretet a rendezőelv. És ha egyre több ilyen közösség jön létre – az valóban jobb hellyé tudja tenni ezt a világot.