Tudattalan meggyőződések
Van az a meggyőződés, hogy akinek több a feladata, az fontosabb – és aki fontosabb, az értékesebb. Aki pedig értékesebb, azt ugyebár jobban is szeretik.
Azt, hogy valakinek több a feladata, onnan tudhatod, hogy siet. Állandó rohanásban van. Mert akinek rohannia kell valahova, az fontos, értékes, már-már nélkülözhetetlen. Az ő ideje többet ér, mint azé, aki egyáltalán nem, vagy csak kevésbé siet.
Ebből a széles társadalmi elfogadottságot élvező meggyőződésből fakadt, hogy a harmincas éveimben simán dolgoztam napi 16 órát. Előfordult – és nem is egyszer –, hogy éjfélkor még a lakásomon (home office) korrektúrázott az ügyfél – mert ugye mindketten nagyon fontosak voltunk, meg a feladat is rendkívül fontos volt.
És valóban, akkoriban rettenetesen fontosnak éreztem magam. Elég sok időbe telt, amíg képes voltam kitekinteni a mókuskerékből, és meglátni azt az egyszerű tényt, hogy a feladatokon keresztül folyamatosan önigazolást gyártottam.
Minden egyes nap bizonyítanom kellett, hogy számítok. Pedig a lelkem mélyén csak annyit szerettem volna, hogy elfogadjanak, és hogy kicsit talán jobban szeretve legyek annál, ahogy akkoriban szeretni tudtam magam.
Mit tettek velem a feladatok?
Egyre merevebbé és feszültebbé váltam. Leépült a spontaneitásom. És végül teljesen megcsappant az öröm.
Megpróbáltam kiszakadni a feladatok szorításából.
Kétszer jártam végig Szent Jakab zarándokútját, de még a Caminon is nehezemre esett, hogy ne feladatként tekintsek a mindennap előttem álló újabb távra. Az első napokban feladat volt minden… a gyaloglás, a közértezés, a szállás megtalálása és elfoglalása, a mosás… Még siettem is, hogy odaérjek a szállásra… egy zarándokúton!
Ma már nevetnem kell, ha erre gondolok, meg az éngörcsre, ami úrrá lett rajtam, amikor megláttam, hogy az első szálláson még van belőlem háromszáz másik. Pont mint én, rövid gatyában, büdös bakanccsal és poros hátizsákkal.
Vagy ott volt a csikung gyakorlása, ami eleinte örömet okozott és rácsodálkozást a testemben megjelenő újszerű érzetekre és a megváltozó érzékelésre. Majd a gyakorlások feladattá váltak, és elillant az öröm – szerencsére csak egy időre.
A változás, amit Tenerife hozott
Feladatorientáltságomnak a kegyelemdöfést Tenerife adta meg. Ez a sziget minden napjával élni tanít – teljesen másképp, mint ahogy előtte tettem. Egyre jobban látom, ahogy a feladatok elveszik az életkedvemet, és ezzel azt hiszem, a helyiek is így lehetnek. Azt látom, hogy az itteniek a feladataikat inkább olyasfajta tevékenységeknek tekintik, amelyek lehetőséget kínálnak valami másra.
Így aztán nyugodtan beszélget az eladó a vevővel, nem siet a gyógyszerész, énekelgetve beszél velem az ápoló, amikor az adataimat egyezteti. Pontosan tudják, hogy egyikünk sem annyira fontos, hogy túl komolyan kéne venni magunkat vagy bármely tevékenységet, amelyet éppen végzünk.
A „Mañana” és a „No te preocupes” bekúszott a bőröm alá. Nem vagyok fontos, és nem is kell, hogy annyira fontos legyek, hogy sietnem kelljen bárhova.
Nem. Vagyok. Fontos.
Ezek szerint nem is kell, hogy megfeleljek? Igazából pont elég, ha csak vagyok, ahogy vagyok? – ezek a kérdések kavarogtak bennem.
Azóta, ha bármilyen rám váró tevékenységre feladatként kezdek tekinteni, kicsit megállok. Figyelni kezdem a felépülő éngörcsöt, ahogy újra bizonyítani próbálom magamnak, hogy mégiscsak fontos, értékes és szerethető vagyok.
Aztán lélekben odaülök magam mellé – és engedem, hogy az éngörcs is csak úgy legyen, ahogy a nagyon fontos feladatok. És addig maradok ebben, amíg ismét fény derül a jelentéktelenségemre.
Ha a feladatok mögötti bizonyítási vágy mellett azzal is találkoznál, mit jelent nyitva maradni a bizonytalanságban, olvasd el az A nemtudásról című írást.